Hogyan, mikor, miért?

Nem tudnám pontosan megmondani, mikor vállaltam fel magam előtt a leszbikusságom. Ez nem egy pont az ember életében, amire később vissza tud gondolni, mint egy emlékre - fokozatosan történik, néha a háttérbe szorul, aztán megint előretör, de mindig ott van.
Kezdetben meg se fordult a fejemben, hogy ne lennék heteroszexuális. Jó, nem álmodoztam Clooney-ról vagy DiCaprióról, amikor még a Titanic-ban láttam, de nem bámultam meg a lányokat az utcán, és nem is gondoltam rájuk úgy, mint esetleges jövendőbeli szerelmeimként.
Nagyjából a gimnázium elején toppant be az életembe a szexualitás és az emberi, szerelmi kapcsolatok kérdése. Néztem, ahogy a családomban, a környezetemben, a barátaim körében egyre többen lesznek szerelmesek, kerülnek be egy párkapcsolatba, vagy éppen lépnek ki belőle. Én pedig ott álltam középen, és vonogattam a vállam, hogy én ezt nem értem, most akkor bele kéne szeretnem egy fiúba? De hát nekem egyik se tetszik!
Még mindig nem gondoltam a melegségre, mint "opcióra", hogy talán azért nem jönnek be a fiúk, mert a lányok jönnek be.
Aztán persze, nekem is lettek plátói szerelmeim, amik rövid ideig tartottak, és egyszerűen inkább a gondolatba voltam szerelmes, hogy nekem is lehetne valakim, mint az éppen adott Szépfiúba. Teltek a hónapok, múltak a szerelmek (vagy valahogy így).
Ha mégis mondanom kéne egy dátumot, akkor 2016 őszére saccolnám az időpontot, amikor először gondoltam rá. Nem egy robbanásszerű szerelem hatására történt, egyszerűen csak válaszokat akartam rá, hogy ugyan, 16 évesen, miért nincs semmiféle kapcsolatom a másik nemmel?
Ironikus módon egy barátnőm előbújása volt az első, pici lépés, ami a lányok felé irányította a figyelmem.
Nehéz megmondani, hogy a "na és mi van, ha én meleg vagyok?"-kérdés feltevésétől hogyan jutottam el addig, hogy most már száz százalékos valószínűséggel ki merem jelenteni, hogy leszbikus vagyok. A kérdés megmaradt, de bizonytalanság helyett már vállvonogatást jelent. A tökéletes válasz pedig (aminek a kialakítására igenis kellett ez az egy év): "Semmi."
Itt szeretném leszögezni, mielőtt megkapnám, hogy "ja, persze, biztos csak divatból meleg" vagy "ezzel akarja leplezni, hogy igazából totál aszexuális": a melegséget nem választjuk, és ezt számtalan kutatás bizonyítja - amikből szemezgetni is fogok itt, a blogon. Tulajdonképpen a melegség választ minket. És különben is: ki az a hülye, aki önszántából fordít hátat a társadalom normáinak, szembemenve akár a szüleivel, vállalva azt, hogy mindenki elfordul tőle? (Ugye, így már nem is hangzik olyan menőnek melegnek lenni?)
Másrészt, aszexuális sem vagyok. Az, hogy nem fordult meg a fejemben a leszbikusság gondolata, köszönhető annak, hogy nagyjából halvány dunsztom se volt a témáról. Nem volt napirenden a családunkban, az iskolában, sehol. A legközelebb talán akkor kerültem hozzá, amikor kijött a Coming out című film, amit egyébként meg se néztem. Az viszont, hogy egy hozzám közel álló ember hozta fel a dolgot, és ezáltal akarva-akaratlanul közöm lett hozzá, megváltoztatta a gondolkodásmódom. Elkezdtem magam megfigyelni. Talán azért nem álmodoztam DiCaprióról, mert inkább J-Lo-ról ábrándoztam helyette? Azért nem tetszik egy fiú se, mert a lányokra figyelek inkább?
Nem tagadom, az én fejemben is megfordult, hogy talán csak bebeszélem magamnak, hogy leszbikus vagyok. Nos, örömmel jelenthetem, egy évvel a fenti kérdés megfogalmazása után, hogy kitartó kutatási kísérleteim kigyomlálták belőlem a kételyt.
Hosszú, nehéz, kérdésekkel teli folyamat volt, de megérte, mert amikor először álltam szembe magammal, mélyen a szemembe néztem, és közöltem magammal:
- Ez van, édesem. Leszbikus vagy.
Még sose voltam felszabadultabb és megkönnyebbültebb, mint abban a pillanatban.