Leszbikus vagyok, és nem kérek bocsánatot!

Mindenkinek megvan a maga kis elképzelése az esküvőről. Sokak szerint fölösleges formalitás, de még többek szerint elengedhetetlen, mert a legszebb dolog hivatalosan is megerősíteni az egymás iránti szereteteteket. Sajnos Magyarországon egyelőre nincs napirenden, talán nem is lesz még egy jó ideig, de egyre több ország, állam dönt úgy, hogy engedélyezi a melegházasságot, aminek én személy szerint nagyon örülök, mégis van bennem egy apró tüske: miért kéne ezt engedélyezni? Miért nem joga alapból egy meleg párnak összeházasodni? De amíg az okosok ezen vitáznak - vagy épp nem vitáznak -, néha jólesik csak úgy beütni a YouTube-ba, hogy "gay/lesbian wedding", és egy bögre forró teával-csokival-bármivel elmerengni, megtervezni a saját esküvőnket, legyen az bármilyen közel vagy távol. Ma a kedvenc esküvői videómat hoztam el nektek, Julie Sherman és Brittany Fairbairn 2016. május nyolcadikán tartott Nagy Napjáról. Remélem, tetszeni fog :) És ehhez kapcsolódna is egy napi kérdés:

Tűűrűűrürű.... Türürürürürűrürűrű.... Ha nem feltétlenül dúdolod te is velem együtt azt a bizonyos dalt, ami cikk címét képező keringőzene első néhány taktusa, biztos, hogy legalább egyszer, egy szalagavatón hallottad már (ha nem, akkor piszok mázlista vagy). És, ezzel a gyönyörű, barokkos körmondattal már fel is vezettem a mai témát. Ugyanis közeledik a szalagavató-szezon! Bizony, idén az én életembe is elérkezett az a nap, amit a lányok jó 90%-a azóta vár, amióta beépült a tudatába a "szalagavató" szó. És ilyenkor általában nem a végtelenbe nyúló beszédekre, a még hosszabb szalagtűzési procedúrára, vagy a durván kínos osztálytánc-koreográfiára gondolunk, hanem a keringőre. Sok kislány - igen, köztük én is - imád hercegnőset játszani, és nagyjából tizennyolc éves korukban jön el az a pillanat, amikor egy teljes estére életre is kelhet a játék. Éééés, beindul a Szalagavató Expressz: a frizura, az ékszer, a smink, a cipő, a köröm (amit aztán rohadtul úgyse lát senki, de az

Az LGBT-szakirodalomban bőven találhatunk olyan alkotásokat, amik megérik, hogy lássuk-olvassuk őket. Ma ebből fogok egy kicsit csemegézni, és bemutatom neked azt a könyvet, amit el kell olvasnod, ha meleg vagy, vallásos, homofób, esetleg mindhárom. Jodi Picoult: Gyere haza (Sing You Home) , avagy "Mit ér egy anya gyerek nélkül?" A történet: Zoe Baxter negyven éves, elismert zeneterapeuta, és boldog házasságban él férjével, Maxszel. A felszín alatt azonban mindketten szenvednek ebben a kapcsolatban: Zoe több sikertelen lombikprogramon és vetélésen túl továbbra is görcsösen küzd egy gyermekért, Max pedig sehogy sem találja már a helyét kihűlt házasságában. Mikor a nő egy halva született kisfiút hoz a világra, a férfi beadja a válókeresetet. Zoe összeomlik, Max - újra - az alkoholhoz fordul. Hamarosan azonban mindkettejük életében megjelenik az a bizonyos segítő kéz: Zoe életében új, legjobb barátnője, a leszbikus Vanessa, Max életében pedig Isten. Mikor a két nő barátsága

Rengeteg kérdés merülhet fel bennünk, míg ki merjük mondani magunk előtt, hogy melegek vagyunk. Az előző bejegyzésben írtam egy gyorstalpalót a saját történetemről, de úgy gondolom, a kétely egy olyan dolog, ami mindenkinél előjöhet, aki meleg, biszex, vagy csak megkérdőjelezi a heteroszexualitását. Így hát, összeszedtem a legfontosabb, magunkhoz intézett kérdéseket, és megpróbálok válaszolni rájuk. Persze, ha valamivel nem értetek egyet, vagy máshogy fejtenétek ki, hagyjatok lenn egy kommentet! 1. Most akkor én tényleg buzi/leszbi vagyok? Ez általában az utolsó szakasz nagy kérdése. Amikor a jelek bizony arra utalnak, hogy a saját nemedhez vonzódsz, öntudatlanul is felmerül a kérdés, ami millió és egy másikat húz maga után: Akarom ezt? Jó lesz így nekem? De most akkor komolyan a lányok/fiúk fognak bejönni ezek után? A válasz általában egy határozott "Igen" szokott lenni, de teljesen természetes, hogy az "elfogadotthoz", a "normálishoz" (hűha... na ig

Nem tudnám pontosan megmondani, mikor vállaltam fel magam előtt a leszbikusságom. Ez nem egy pont az ember életében, amire később vissza tud gondolni, mint egy emlékre - fokozatosan történik, néha a háttérbe szorul, aztán megint előretör, de mindig ott van. Kezdetben meg se fordult a fejemben, hogy ne lennék heteroszexuális. Jó, nem álmodoztam Clooney-ról vagy DiCaprióról, amikor még a Titanic-ban láttam, de nem bámultam meg a lányokat az utcán, és nem is gondoltam rájuk úgy, mint esetleges jövendőbeli szerelmeimként. Nagyjából a gimnázium elején toppant be az életembe a szexualitás és az emberi, szerelmi kapcsolatok kérdése. Néztem, ahogy a családomban, a környezetemben, a barátaim körében egyre többen lesznek szerelmesek, kerülnek be egy párkapcsolatba, vagy éppen lépnek ki belőle. Én pedig ott álltam középen, és vonogattam a vállam, hogy én ezt nem értem, most akkor bele kéne szeretnem egy fiúba? De hát nekem egyik se tetszik! Még mindig nem gondoltam a melegségre, mint "opc

Kedves Anya, Amikor megszülettem, sok mindenről elfelejtettél nekem szólni. Például arról, hogy egy barátnőm jóvoltából majd ripityára fogom törni a karom. Vagy arról, hogy a katasztrofális általános iskola után a létező legklasszabb gimibe vezet majd az utam. Ahogy arról sem, hogy jó társaság ide vagy oda, gyűlölni fogom a végzős évet. Azt se mondtad, hogy az írásban találom majd meg az örömöm forrását, azt se mondtad, hogy imádni fogom a filmeket, és nem szóltál, hogy Trónok harca-függő leszek. Nem mondtad, hogy tizenhét éves korom előtt biztos nem lesz pasim, de még plátói szerelmeim is csak alig-alig. Azt pláne nem mondtad, hogy egyszer lesz egy lány, aki a mindenséget fogja nekem jelenteni, pedig csak barátok vagyunk. Nem mondtad, hogy a kedvenc ételem a húsleves lesz, és hogy a spenótot soha nem fogom tudni megenni. Nem mondtad, hogy alacsony leszek, barna hajú és piszkafa-vékony. Nem mondtad el, hogy mire számítsak. Ja, és azt se mondtad, hogy leszbikus leszek. De azért