Hogyan lett barátnőm?
Figyelem, figyelem! Storytime következik!
Habár nagyon nem vagyok az a fajta ember, aki a blogján a magánéletével foglalkozik, és minden nap becsületesen kiposztolja, éppen milyen színű zoknit vett fel, az életemnek ezt a sorsfordító történését úgy gondolom, érdemes megosztanom veletek. Elvégre, szorosan illeszkedik a blog témájához, és ugyanakkor remekül példázza: szexualitástól függetlenül is van esélye az ember lányának komoly, szerető párkapcsolatot kialakítani.
Mikor?
Még május környékén történhetett a dolog. Mármint, akkor ismerkedtünk meg. Én még javában az érettségiszezon közepén, ő már kevésbé javában, de még külföldön, így hát eleinte nem is párkapcsolatként gondoltam magunkra.
Hol?
Akár meglepő, akár nem - egy Facebook-csoportban. No persze, nem a "szingli vagyok, írjatok"-posztja miatt kezdeményeztem a beszélgetést, sőt, nem is igazán a posztja miatt (őszintén be kell valljam, azt se tudom már, mi volt ez a poszt), hanem mert megláttam a profilképén mosolygó, gyönyörű szőkeségét, és mielőtt végiggondolhattam volna, mit csinálok, írtam neki egy pár soros bemutatkozó üzenetet. A többi már történelem.
Hogyan?
Azonnal visszaírt. Hasonló ízlésünk miatt rögtön egy hullámhosszra kerültünk. Én félénk voltam és kissé túl komoly, ő megnyerő és kellően laza. Hamar feloldódtam. Nemsokára telefonszámot cseréltünk, de csak hetekkel később mertem először felhívni. Éppen a barátnőivel bulizott valahol, de éreztem, tudtam, hogy örült, amiért felhívtam.
Gyorsan le is fixáltunk egy randit.
Ment minden, mint a karikacsapás, bár eleinte ment a bénázás ezerrel. Egy szimpatikus kiskocsmába ültünk be. Élőben talán még szebb is volt, mint a képeken. Állandó, levakarhatatlan vigyor, lágy hangszín, csillogó kék szem és szinte kislányos, de épp ettől bájos lelkesedés. Elgondolkodtam, hogy hazafelé megcsókolom, de végül nem tettem meg - egy zsúfolt buszon zötykölődés nem volt épp az ideális hely és idő egy első csókhoz.
Hamar összehoztunk egy második randit. Ezúttal sétálni mentünk a Duna-partra, egy üveg bor társaságában. Itt már lényegesen komolyabb dolgokról csevegtünk - LGBT-jogok, emberi jogok, abortusz.... csupa könnyed randitéma. Felmerült a "long distance relationship", azaz a távkapcsolat kérdése. Tudtam, hogy szeptembertől egy éven át Angliában fog tanulni, míg én itthon kezdem az egyetemet, de ez akkor még olyan messzinek tűnt! Most már persze nem az...
Hazafelé menet már nem volt kétség: összetartozunk. A parton megcsókolt, aztán hazáig kézen fogva sétáltunk. Nem fogok szépíteni: eleinte a szemem sarkából lestem az emberek reakcióját. Két lány összekulcsolt kézzel... ki mit fog ehhez szólni? Aztán magam mellé néztem, figyeltem a szöszi tündérlány elbűvölő mosolyát, kipirult arcát, és ellazultam. Ez a lány itt mellettem az enyém. Az én csajom. És nem érdekel, ki mit gondol róla.
Még háromszor sikerült találkoznunk, mielőtt repülőre pattant és elutazott volna. Azóta is mindennap beszélünk. Nemrégen ünnepeltük a második hónapunkat együtt.
Két hónap, persze, nem nagy idő. Sokan talán azt kérdeznék, miért is vágtunk bele így, hogy jövő májusig nem is láthatjuk egymást? Hát, most elárulom: azért, mert utána viszont látni fogjuk. Nem voltunk meggondolatlanok, alaposan megfontoltuk, mielőtt úgy döntöttünk, belevágunk. És most, miközben írom ezeket a sorokat, fáj, hogy nem lehet mellettem, nem olvashat bele abba, amit írok, és nem emlegetheti fel nevetve kezdetleges bénázásainkat, de boldogít a tudat, hogy bár több ezer (legalábbis azt hiszem, nem néztem utána a Budapest-Edinburgh távolságnak) kilométerre van, mégis a gondolatainkban non-stop együtt vagyunk. Addig pedig marad a Skype, telefon, Messenger. Ez már a huszonegyedik század, ahol a távolság egy erős kapcsolatnak nem lehet a rákfenéje. Szóval most megyek, és felhívom. Elmondom, hogy szeretem, és hogy hiányzik. Hátha nincs most órája.
Habár nagyon nem vagyok az a fajta ember, aki a blogján a magánéletével foglalkozik, és minden nap becsületesen kiposztolja, éppen milyen színű zoknit vett fel, az életemnek ezt a sorsfordító történését úgy gondolom, érdemes megosztanom veletek. Elvégre, szorosan illeszkedik a blog témájához, és ugyanakkor remekül példázza: szexualitástól függetlenül is van esélye az ember lányának komoly, szerető párkapcsolatot kialakítani.
Mikor?
Még május környékén történhetett a dolog. Mármint, akkor ismerkedtünk meg. Én még javában az érettségiszezon közepén, ő már kevésbé javában, de még külföldön, így hát eleinte nem is párkapcsolatként gondoltam magunkra.
Hol?
Akár meglepő, akár nem - egy Facebook-csoportban. No persze, nem a "szingli vagyok, írjatok"-posztja miatt kezdeményeztem a beszélgetést, sőt, nem is igazán a posztja miatt (őszintén be kell valljam, azt se tudom már, mi volt ez a poszt), hanem mert megláttam a profilképén mosolygó, gyönyörű szőkeségét, és mielőtt végiggondolhattam volna, mit csinálok, írtam neki egy pár soros bemutatkozó üzenetet. A többi már történelem.
Hogyan?
Azonnal visszaírt. Hasonló ízlésünk miatt rögtön egy hullámhosszra kerültünk. Én félénk voltam és kissé túl komoly, ő megnyerő és kellően laza. Hamar feloldódtam. Nemsokára telefonszámot cseréltünk, de csak hetekkel később mertem először felhívni. Éppen a barátnőivel bulizott valahol, de éreztem, tudtam, hogy örült, amiért felhívtam.
Gyorsan le is fixáltunk egy randit.
Ment minden, mint a karikacsapás, bár eleinte ment a bénázás ezerrel. Egy szimpatikus kiskocsmába ültünk be. Élőben talán még szebb is volt, mint a képeken. Állandó, levakarhatatlan vigyor, lágy hangszín, csillogó kék szem és szinte kislányos, de épp ettől bájos lelkesedés. Elgondolkodtam, hogy hazafelé megcsókolom, de végül nem tettem meg - egy zsúfolt buszon zötykölődés nem volt épp az ideális hely és idő egy első csókhoz.
Hamar összehoztunk egy második randit. Ezúttal sétálni mentünk a Duna-partra, egy üveg bor társaságában. Itt már lényegesen komolyabb dolgokról csevegtünk - LGBT-jogok, emberi jogok, abortusz.... csupa könnyed randitéma. Felmerült a "long distance relationship", azaz a távkapcsolat kérdése. Tudtam, hogy szeptembertől egy éven át Angliában fog tanulni, míg én itthon kezdem az egyetemet, de ez akkor még olyan messzinek tűnt! Most már persze nem az...
Hazafelé menet már nem volt kétség: összetartozunk. A parton megcsókolt, aztán hazáig kézen fogva sétáltunk. Nem fogok szépíteni: eleinte a szemem sarkából lestem az emberek reakcióját. Két lány összekulcsolt kézzel... ki mit fog ehhez szólni? Aztán magam mellé néztem, figyeltem a szöszi tündérlány elbűvölő mosolyát, kipirult arcát, és ellazultam. Ez a lány itt mellettem az enyém. Az én csajom. És nem érdekel, ki mit gondol róla.
Még háromszor sikerült találkoznunk, mielőtt repülőre pattant és elutazott volna. Azóta is mindennap beszélünk. Nemrégen ünnepeltük a második hónapunkat együtt.
Két hónap, persze, nem nagy idő. Sokan talán azt kérdeznék, miért is vágtunk bele így, hogy jövő májusig nem is láthatjuk egymást? Hát, most elárulom: azért, mert utána viszont látni fogjuk. Nem voltunk meggondolatlanok, alaposan megfontoltuk, mielőtt úgy döntöttünk, belevágunk. És most, miközben írom ezeket a sorokat, fáj, hogy nem lehet mellettem, nem olvashat bele abba, amit írok, és nem emlegetheti fel nevetve kezdetleges bénázásainkat, de boldogít a tudat, hogy bár több ezer (legalábbis azt hiszem, nem néztem utána a Budapest-Edinburgh távolságnak) kilométerre van, mégis a gondolatainkban non-stop együtt vagyunk. Addig pedig marad a Skype, telefon, Messenger. Ez már a huszonegyedik század, ahol a távolság egy erős kapcsolatnak nem lehet a rákfenéje. Szóval most megyek, és felhívom. Elmondom, hogy szeretem, és hogy hiányzik. Hátha nincs most órája.
jaj ez nagyon aranyos történet :) Remélem még együtt vagytok és tök jó ilyet hallani hogy van ami a távolságot és mindent át vészel és kitart a végsőkig :) Sok boldogságot nektek!!! :)
VálaszTörlés